Madridi mesék 2 – A tapas

A tapas Spanyolországban intézmény. Az eredetéről többféle legenda van forgalomban, de a lényege az, hogy veszel egy italt, és kapsz mellé pár falat harapnivalót is, ingyen. Ez helytől függően bármi lehet, chipstől és olajbogyótól a tintahalkarikán át a királyrákig vagy a fürjcombig, vagy az ennél is komplexebb ételekig. A jobb helyeken minden újabb pohár italhoz valami mást kapsz – mindig meglepetés, hogy mit, ez így izgalmas, kisebb az esélye, hogy továbbáll a vendég. Helyenként komolyan felépített íve van a dolognak, először valami egyszerűt adnak, aztán valami laktatóbbat, a végén megint valami könnyebbet.

A tapas életforma. Esténként, ha a barátok találkoznak, tapasozni mennek (azt nem tudom, hogy a hagyományos vendéglők miből élnek), bárról bárra járnak, mindenütt isznak egy-két pohár valamit, két-három-négy helyre is eljutnak egy este alatt. Ennek számos előnye van, kisebb az esélye, hogy túl sokat eszel, hogy a fejedbe száll az ital, az ízlelőbimbóid meg gyönyörködnek a változatosságban. Külön ige is van erre a spanyolban, a tapear.

A tapas fővárosa Granada. Ott előfordult, hogy szó szerint könyörögtünk a pincérnek, hogy ne hozzon több kaját, mi már csak szomjasak vagyunk és inni szeretnénk. De ez egy másik történet. Madridban nem akkora divat az ingyen tapas, főleg a külföldiek által látogatott helyeken nem. Itt a tapas inkább kis adag ételt vagy egy szendvicset jelent, ami pár euróba kerül. Olyan hely is van, ahol falatnyi kenyérre mindenféle jókat halmoznak, az egészet egy fogpiszkáló tartja össze. Annyit veszel el a tálcáról, amennyi jólesik, a végén összeszámolják a fogpiszkálókat, és az alapján fizetsz. De a legtöbb helyen azért valamit kapsz az ital mellé, ha mást nem, hát chipset, sós kekszet, olajbogyót, mogyorót-mandulát-pisztáciát, picike salátát. (Egyszer még a kávé mellé is kaptam tapát, két kis csokis sütit, ezen én is meglepődtem.) Jellemző, hogy az egyetlen hely, ahol egyáltalán semmit nem kaptam, az a főtéren volt az egyik sörözőben, de hát oda kizárólag külföldiek járnak. Mint ahogy valószínűleg az sem volt véletlen, hogy amikor elvittem a többieket a kedvenc tapas báromba, és nem bent ültünk le, hanem a teraszon, étlapot kértünk, tanakodtunk, és jól hallhatóan külföldiül beszéltünk, akkor csak úgy magában érkezett a sörünk. Kedvesen érdeklődtem, hogy ez azért van-e, mert a teraszon nem jár a tapas, mire a pincér mérsékelten zavarba jött, valamit magyarázott, majd megjelent egy halom keksszel. Egy nappal azelőtt, amikor bent ültünk Arawnnal, serrano sonkás szendviccsel indítottak.

Ha olyan helyen vagy, ahol fizetni kell az ételért, mindig meglepetés, hogy mi kerül a végén a számlára, és mi az, amit csak úgy kihoztak. Egyik este egy meglehetősen turistás helyre ültünk be (hogy ilyen is legyen, meg mert szép csempés fala volt), és letettek elénk fejenként egy rákot meg egy kenyérkét. A rákért és a számla mellé ehető pohárban felszolgált csokilikőrért nem kellett fizetni – a kenyérért viszont igen. 🙂 Az is jellemző viszont, hogy egy adag ételt kértünk négy tányérral és villával, itt ezen senki nem akad fenn, mint ahogy azon sem, ha a végén kitörlöd a tálat. 🙂

A fentiekből kiderül, hogy leginkább olyan helyre érdemes menni, ahova a helyiek járnak. Ebből többféle van. Vannak a fiatalok által látogatott, felkapott helyek, ahol nem lehet leülni, és péntek-szombat este dugig vannak. Ide csak úgy beszaladnak az emberek, esznek-isznak valamit, aztán mennek tovább szórakozni. Nem is lehet sokáig maradni, mert iszonyú a zaj, fél lábon állsz, minden oldalról a nyakadba lihegnek, a tányérodat jó esetben le tudod tenni valami pultfélére, ha nem, akkor zsonglőrködsz, mint egy állófogadáson. Engem ezek nem igazán nyűgöznek le (biztos öregszem). Ebben a műfajban Madrid-szerte a leghíresebb az El Tigre, mert elképesztő mennyiségű kaját adnak. Két sörhöz kaptunk sonkás szendvicset, sajtos szendvicset, csípős szószos krumplit (patatas bravas) és krokettet, ami nem krumplipüréből készül, hanem besamell-szószba forgatott sonkából, sajtból, csirkéből, vagy amiből, minden háziasszonynak és bárnak megvan a maga receptje. Mindebből két személyre való adagot, egyetlen tányérra halmozva. Két sör, és jóllaktál.

Aztán van a classic tapas bár, mint a már említett kedvencem, vagy az a hely, ahova kávézni jártunk (mert az volt az egyetlen, ami nyitva volt reggel hétkor). Ezeket általában a környékbeliek látogatják, a pincérek is idősebbek, általában kedélyes öregurak. Ezek a helyek reggeltől (ami ott annak számít) estig nyitva tartanak, lehet reggelizni, ebédelni, este tapasozni, de vehetsz is ennivalót. Itt is zaj van, de jó a hangulat. A pincérnek a legnagyobb hajtás közepén is van ideje megkérdezni, hogy ízlik-e, amit eszel, olyan-e, amilyennek szeretted volna, vagy hogy megfelel-e tapának az olajbogyó, szereted-e, ne cserélje ki valami másra. Ha több ideje van, tréfálkozik, esetleg udvarol kicsit, vagy megjegyzi, hogy biztos voltál már itt máskor is, ismerős az arcod (gondolom, ez legtöbbször bejön, esetemben nem hinném, hogy ilyen jó a memóriája). Különben tényleg emlékeznek arra, ha többször jársz ott, ha egyik nap reggelizel, másnap már megkérdik, hogy nahát, most tényleg csak egy kávét kérsz?

Az ilyen bárokban általában a pultnál érdemes ülni. Részben azért, mert előfordulhat, hogy ha asztalnál ülsz, többet fizetsz. Ezt az étlapon is feltüntetik, mindennek két ára van, attól függően, hogy hol fogyasztod. Másrészt, mert élmény. Elsőre lehet, hogy sokkoló élmény, legalábbis nekem az volt. A tapához nem adnak evőeszközt, max egy fogpiszkálót, találd fel magad. Viszont a pulton rengeteg a szalvéta. A szalvétát és a fogpiszkálót aztán használat után nemes egyszerűséggel ledobod a földre. Oda kerül minden más is, ami nem ehető, a rák feje-farka, az olajbogyó magja, a fürjcomb csontja, a nyomaték kedvéért a cigarettacsikk is (na jó, ha nagyon finnyás vagy, kérhetsz hamutartót, ha van). Gondolom, gusztustalanul hangzik, pedig igazából nem az, csak meglepő. Időnként bokáig ér az anyag, aztán megjelenik egy fiatalember egy nagy lapáttal, és feltakarít. Arról még nem hallottam, hogy tűzeset lett volna. Az első szalvétát nem könnyű ledobni, mert az embernek mindenféle, a jó modorral és a kulturált viselkedéssel kapcsolatban gondosan belenevelt elképzeléseket le kell gyűrnie magában, de bele lehet jönni 🙂

Itt esett meg az (kedvenc helyemen), amikor Arawnnal beültünk, hogy enni is szerettem volna (úgy értem, pénzért), de nem tudtam választani a krokett és a fokhagymás-majonézes krumpli között (egész listám van, hogy mit kell végigennem, ha Spanyolországban vagyok). Pultosbácsi megkérdezte, mi a baj, mire én őszintén megosztottam vele a dilemmámat. Ő pedig megoldotta: vegyek krokettet, és ő ad nekem mellé krumplit. Csak úgy. És tényleg. A következő söröm mellé pedig szintén krumplit kaptam tapának, széles mosoly és nagy kacsintás kíséretében. Nanáhogy kapott borravalót. Ami Spanyolországban egyáltalán nem kötelező. A visszajárót gondosan eléd teszik egy kistányéron, rajtad múlik, hogy ott hagysz-e pár centet vagy egy (!) eurót. Ha nem, senki nem kíván rosszat a felmenőidnek, és legközelebb is ugyanolyan kedvesen fogadnak. Ha igen, nos, a legtöbb helyen van egy harang a pult fölött, és ha borravalót adsz, azt megkongatják, esetleg el is kiáltják magukat, az úri közönség pedig tapsol és ujjong, hogy milyen jó fej vagy.

A csúcs viszont az a hely volt, ahova Ex vitt el minket a búcsúestén. Ilyen nemhogy Madridban, de az egész országban kevés lehet, fel is vettük a top háromba. Ez egy asturiasi sidrería, azaz ciderező volt, szarvasfejekkel, pult fölött lógó sonkákkal és fokhagymák meg bazinagy szárított paprikák füzéreivel, ahogy kell. Hárman voltunk, megvettük szokásos söreinket. Itt most el kéne mondanom azt, amit eddig még nem, hogy Spanyolországban korsó sör nem létezik. Illetve mégis, de olyat csak külföldiek isznak, és ennek megfelelően az általuk látogatott helyeken kapható. Alapból a sör kicsi, két-két és fél deci, maximum három, de az ritka. A legtöbb spanyol ezt úgy issza (meg én is), hogy kb. negyedrészben valami helyi készítésű citromos-szénsavas lónyálat kever hozzá. Az eredmény egy kellemes, frissítő, alkoholos üdítőital, ami mellé ha még eszel is, esélye sincs, hogy megártson. Szóval ha valaki esetleg elkezdett számolgatni, hogy egy-két sör itt, egy-két sör ott, és az egészségemért aggódni, megnyugodhat. 🙂 Tehát vettünk három citromos sört, fejenként egy euró harmincért, kaptunk mellé egy tál szendvicset, finom volt, örültünk. Majd megjelent egy pincér három villával és egy tányér stew-szerű meleg kajával, volt benne marha, bárány, répa, krumpli, és hú, de finom volt. Ettől teljesen meghatódtunk. Amikor viszont ugyanaz a pincér visszatért még egy tányér ilyennel, meg egy üveg (úgy értem, borosüveg méretű palack) ciderrel, és letette elénk, akkor már csak röhögni tudtunk, hogy ilyen nincs is. Mert fizetni csak a három sörért fizettünk. A spanyol cidert (sidrát) pedig úgy isszák, mint sehol máshol (legalábbis nem tudok róla), külön szertartása van, ami abból áll, hogy az üveget valahol a fejed fölött kell tartani, jó magasan, a poharat pedig a másik kezedben, a csípőd magasságában, és megpróbálni eltalálni a poharat. Ettől a sidra állítólag oxidálódik, megváltozik az íze, és pár pillanatra szénsavas lesz, ezért jó gyorsan kell meginni (nekem ez nem megy). A töltögetésről rakok fel valamikor képet is.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

5 Responses to Madridi mesék 2 – A tapas

  1. perenne says:

    Húű, lehet a lánynak némi igaza, élhetőnek tűnik az a világ 🙂

  2. teriszony says:

    Húúúú, de szeretnék ilyen helyekre járni. Én csak egyszer voltam tapas-bárban, az is Pesten volt, de kipróbálnék egy autentikusat. Ettől a bejegyzéstől összeszaladt a számban a nyál….

  3. hosszu says:

    Nem tudom, hol voltál, de a Márton utcában van egy egész autentikus, legalábbis az ételek azok (bár nem spanyol, hanem uruguayi, és persze pénzbe kerülnek :)) De azért tényleg nem ugyanaz… *vágyakozva sóhajt*

  4. érdekes, olaszországban is van ez a tapas valamennyire, egyszer alig bírtunk elhagyni egy helyet, mert a pultusnő rendületlenül kente nekünk a szendvicseket és mindegyiknél könyörgött, hogy ez az egyet még kóstoljuk meg, mert nagyon finom 🙂
    már megint éhes lettem ettől a bejegyzéstől 🙂

  5. hosszu says:

    Hm, lehet, hogy máshol is van, ez mindenesetre jól hangzik. Én Olaszországból csak Velencét láttam, hát ott senki nem hajigált utánunk szendvicseket 🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s