A boldogsághoz néha olyan kevés is elég

Például egy hétvége, amikor nem kell dolgozni. Ennek örömére végre visszahódítottam a dolgozósarkomat a káosztól (a káosz üzeni, hogy jól van, ne aggódjatok érte, átmenetileg kiköltözött az ebédlőbe), összeraktam a gépemet (öröm! boldogság! eufória! ráborulva zokogtam, majd hosszan gügyögtem a kedvenc fájljaimnak), és találtam rajta két újabb usb-portot, pedig eddig se volt kevés. Továbbá megígértem magamnak, hogy amint módom lesz rá, beújítok egy takarítónőt, mert az ablakmosás és a galambszar még csak hagyján, de a büdös életben nem szeretnék többet ajtókereteket vakargatni, és különben sem állapot, hogy kéthetente jutok oda, hogy bármit is kezdjek a lakással, valamint szerelembe estem az Alex névre hallgató bútortisztító kendővel, mert nemcsak, hogy mindent lepucol a bútorról (mindent! még a kósza festékpöttyöket is!), de ez az általam ismert egyetlen vegyi fegyver, ami elbánik a foltokkal, amiket a ragasztó hagyott a parkettán (igen, azok még mindig ott vannak, nem használt sem a szép szó, sem a rábeszélés, sem a dörzsölés, de még a hígító sem, na de mostantól majd másképp beszélünk), és közben még ápolja is a parkettát, szóval el vagyok bűvölve. Viszont nagyon remélem, hogy az elkövetkezőkben nagyon hosszú ideig nem kell majd lábujjhegyen állnom a létra tetején, mert azt nem élvezem, sőt félek tőle, és remegő lábbal állni lábujjhegyen a létra tetején még sokkal rosszabb.

Emellett guberáltam magamnak hosszú fekete bőrkabátot, kaptam polipot, amiről kiderült, hogy tintahal, voltam múzeumban és olyan helyen, ahol diszkógömb helyett diszkókoponya lógott (ugyanúgy teleragasztva azokkal a kis fényvisszaverő lapocskákkal, világított a szeme, meg minden), beszélgettem lányokkal és fiúkkal, megtudtam, hogy a fiúk érzékeny lelkűek, nem félnek a kötődéstől és stabil kapcsolatra vágynak, a lányok ellenben csalfák, pénzhajhászak és érzéketlenek, ami érdekes volt, mert egészen más minta, mint ami a lányokkal folytatott beszélgetések során kirajzolódik, megismerkedtem egy viking hagyományőrzővel*, aki civilben metrót vezet, ezért remélem, hogy a jövőben vagy harcibemutatót, vagy metróalagutat fogok nézni, ideális esetben mindkettőt. Utóbbi élményem kapcsán küldtem egy sms-t Csipkepittynek (akit most csak offline lehet elérni, de jól van, hacsak azóta nem hajított gránátot a szoba sarkába, nem gyújtott fel valamit a kertben, vagy nem folyamodott valami hasonlóan drasztikus megoldáshoz), amitől ő rögtön felhívott, és köszönés helyett megkérdezte, hogy orvos látott-e már.

*Igazából már ismerem egy ideje, csak eddig nem beszélgettem vele arról, hogy miért van a karjára tetoválva az a szép fonatminta.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

One Response to A boldogsághoz néha olyan kevés is elég

  1. csipkepitty says:

    Nyugi, nem volt sem kézigránát, sem gyújtogatás, csak kemény és heroikus munka (basszamegaló)…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s