Banzáj

Az elutazás a szokásos rémes történeteim egyike, utolsó percig valami munkahelyi adminisztratív miafaszommal vacakoltam, amit végül persze nem sikerült elküldeni a netdöglés miatt. Cirka háromnegyed órával a vonatindulás előtt pedig rájöttem, hogy még ki kell teregetnem. Nagy rohanás lett belőle, de két perccel indulás előtt berobogtam az állomásra és felszálltam a vonat végére. A MÁV vaslogikával úgy rakta össze a vonatot, hogy a végén kizárólag elsőosztályú kocsik voltak, a közepén pedig egy hálókocsi. Lezárva. Lakattal. Kívülről. Itt előadtam a Hosszu, a Fúria című magánszámot. Szerencsére a kocsik ajtajai nem zárnak tökéletesen, így a hálókocsi kallere ki tudta adni a kulcsot a kollégának, aki leszedte a lakatot, én pedig átvonulhattam felszegett fejjel, megsemmisítő pillantásokat lövellve minden irányba, hogy keressek magamnak egy másodosztályú fülkét.

A banzájnak kettős oka volt. Egyrészt Nagymami betöltötte a 81. évét, amit alaposan megünnepeltünk. Kapott elképesztő mennyiségű csokit, műfogsortisztító tablettát és Unicumot. Másrészt a Gyerekék koncerteztek a Teljesen Másik Városban, amire még nem volt példa. Fel is vonult az egész család (keresztanyám Nagymaminak: – Na, mi elmentünk csápolni!), egy ausztrál nagybácsival kiegészülve. Jól sikerült este volt, a Gyereknek pedig külön öröm, hogy végre a szülei is látták (majd bekommentel, ha mégse). Voltak azért vicces vonatkozásai a dolognak, például amikor egy pincényi bakancsos-szakállas-hosszúhajú rocker ugrált, tombolt és headbangelt egyszerre, miközben jóanyám szőkén és elegánsan pislogott a fal mellett, a szemében büszkeséggel vegyes rettenet.

Voltak kisebb malőrök is, én például elég rossz néven vettem, hogy nem tudok táncolni, mert fellöknek és eltaposnak, ezért aztán átkaroltam nevezett rockerek egyikének vállát és kedvesen a fülébe súgtam, hogy ha még egyszer rámugrik, akkor megverem. Ez elég röhejes felvetés volt, de kellően ádáznak tűnhettem, mert nem röhögött ki, és nem próbált megverni. Később be is mutatták nekem, valahogy ilyenformán: – Ő itt Norbi, és igazából nem bunkó.

Húgom, a Bestia viszont tényleg pofánverte a dobost, amikor az meg akarta csókolni. Ez elég nagy hatással lehetett a fiatalemberre, mert hajnalban, amikor zenekari kísérettel vonultunk hazafelé, végig arról beszélt, hogy a Bestia egy micsoda nő, és hogy felpofozta, és ez neki milyen jól esett. (Mondanám, hogy ízlések és pofonok, de ez elég gyenge poén.)

A nagyszülők persze nem jöttek a koncertre, de azért ők is kivették a részüket az eseményekből, mert másnap nálunk ebédelt a teljes zenekar, Nagymaminak pedig megvolt az az elégtétele, hogy halálra etethetett öt életerős (és csak egészen enyhén másnapos) férfiembert. Az egyetlen, aki nem élvezte a felhajtást, az Imádnivaló Eb volt, akit kihagytak a buliból, sőt megkötötték az előszobában, hogy ne legyen láb alatt. Ettől ő persze vérig sértődött, szemrehányó képpel elterült az előszoba közepén Mr. Csirke társaságában, és ha bárki arra járt, hanyatt vágta magát, hátha megsimogatják. (Amiből ilyen bizarr párbeszédek születtek: Zenekari tag: – Ne haragudj, merre van itt a fürdőszoba? Családtag: – A kutyával szemben.)

Most pedig megyek teregetni, hogy kerete is legyen a történetnek.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s