Útikaland

Az elutazás aztán szintén eseménytelenül telt, nem úgy a visszaút.

Az a nap már eleve rosszul kezdődött. Éjfélre értünk haza a díszvacsoráról, negyven perc tempós gyaloglás után a domboldalban, amit vékony talpú, magas sarkú gálatopánban abszolváltam. A kollégiumba, ahol laktunk, időközben elszállásolták egy országos sporttalálkozó résztvevőit, akik intenzív italozással, dohányzással, és a dallambéli finomságokat nyers hangerővel helyettesítő énekléssel készültek a jeles eseményre, pont az első emeleti ablakunk alatt (nincs nekem szerencsém a sportolókkal). Leszakadó lábakkal, fogcsikorgatva próbáltam kizárni a horgászkalandokat, a gyerek óvónénijéről szóló történeteket és az “Eger városa, papok városa” időről időre felcsendülő hangjait. Egy órakor lementem a recepcióra, és kértem, hogy csináljanak valamit. Kettőkor ismét lementem, és tüntetően, ellenségesen cigarettáztam egy sort. Háromkor megtanultam becsukni az ablakot, ami egész egyhetes ottartózkodásunk alatt nem sikerült. Fél négykor aztán felhagytam a konfliktuskerüléssel, méltóságteljesen levonultam (amennyire ez kis piros pizsamában lehetséges), és ordítoztam egy sort (hátraszegett fejjel, ahogy az öcsémre szoktam), amit nem fogadtak túl barátságosan, de utána végre csend lett.

Ezek után hétkor nem keltem túl jó hangulatban, de sikerült összepakolni, és elérni a vonatot, ami árvízkárokból kifolyólag egy szakaszon busszá alakult. A buszra átszállás egészen flottul ment, már majdnem visszanyertem a hitemet a MÁV-ban. Aztán megérkeztünk valahová a semmi közepére, ahol vissza kellett volna szállni a vonatra, a vonat azonban nem volt sehol (két óránként jár arra az IC, én megértem, hogy teljesíthetetlen feladat ennyi idő alatt egy vonatot összerakni). Tizenöt perc után bemondták, hogy a vonat kb. tizenöt perc múlva indul. Elnézést nem kértek. Közben álltunk a harmincöt fokban a tűző napon, árnyék nem volt, leülni nem volt hova, a büfé nem volt nyitva, hogy legalább egy vizet vagy kávét vegyünk, bolt nem volt a környéken, de a vécé kulcsát legalább ideadták, és volt időnk megnyugtatni a konferencia nemzetközi résztvevőit (akik persze nem értették, hogy mi történik, részben, mert nyilván csak magyarul mondták be a bemondanivalót), hogy nem biztos, hogy lekésik a gépüket. És szégyenkeztünk.

Aztán tényleg megjött a vonat, felszálltunk izzadtan, csatakosan, konstatáltam, hogy időközben összeszedtem valahol néhány fekete koszfoltot, a papucsom talpa pedig kettévált a viszontagságok közepette. Szerencsére emlékeztem, mit hova pakoltam, így a nyílt színen lábbelit cseréltem a tömeg pedig éljenzett.

Közben az is volt, hogy még a buszon, tizenkettő után pár perccel hívott a futár (írtam nekik, hogy csak péntek délután találnak otthon), hogy itt áll a házam előtt az új telefonommal, most mit csináljon. Mondtam, hogy fogalmam sincs, én még vonaton buszon vagyok, jöjjön vissza később, ő sopánkodott kicsit, hogy de hát ez ma az utolsó címe, mire én részvétlenül elküldtem a jó nénikéjébe szelíden javasoltam, hogy találjon alternatív megoldást, de gyorsan, mert hétfőn már megint nem leszek itt, viszont igen nagy szükségem van új telefonra (a meggyőzésben sokat segített, hogy a régi telefonom úgy két perc után lemerült, ezért ezt a beszélgetést több részletben, részben kölcsöntelefonokról bonyolítottuk). Később, már a vonatról felhívtam, hogy akkor mi van, lelkesen újságolta, hogy három után jön a kolléga, én meg pontosítottam, hogy most már négy után, mert késünk. Ez később még fontos lesz.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s