Fear is the Mindkiller

Elképesztő mennyiségű nyunnyogással sikerült legyűrnöm három határidőt. Ezek közül az egyik, ugye, már régen lejárt, sőt a megajánlott haladék is. A másikat trükkösen megpróbáltam kicselezni (amúgy lejárt már az is), de nem hagyták (milyen szerencse, hogy ennyi ember van, akinek fontosabbak az eredményeim, mint nekem). A harmadik épp közben járt le, gondoltam, akkor már oly mindegy, ide nekem azt is. A negyedik szerencsére időközben megsemmisítette önmagát.

Kétségbeesésemben még Csipkepittyet is felhívtam mint a Józan Ész Szavát, ráadásul elég alkalmatlan időpontban, de azért nem küldött el a fenébe, hanem kötelességtudóan kiosztott nekem néhány virtuális rugdosást és jótanácsot. A dolog pedagógiai értékéből csak egy picit vont le a hitetlenkedés a hangjában, mert hát ezeket magamtól is tudnom kéne (tudom is, különben, ha valaki másról lenne szó, aki nem én vagyok, bizonyára kiválóan el is tudnám magyarázni). Meg is ragadom az alkalmat, hogy előre elnézést kérjek mindazoktól, akiket hasonló lelki nyüszögésekkel zaklatok az elkövetkező hetekben, higgyétek el, én unom a legjobban a hisztit, már abbahagytam volna, ha tudnám, hogyan kell.

A nyunnyogásnak annyi gyakorlati haszna azért lett, hogy legalább főztem, mostam, befizettem a számláimat, átnéztem a költségvetésemet, listákat írtam a további határidőkről, és még az adóbevallásomat is beküldtem hirtelenjében, mert a nemszeretem feladat fogalma mindennél inkább relatív. Kár, hogy nem tudok magamnak valami annyira borzasztót kitalálni, amitől ijedtemben inkább elvégzem a dolgomat. Mert dolgozni, azt nem dolgoztam.