Arra is rájöttem a londoni kilométereim során, hogy az életöröm szintje bennem mindig egyenesen arányos volt azzal, hogy mennyit gyalogoltam. Ebbe nőttem bele. Amíg Másik Városban éltem, mindenhova gyalog jártam, és szinte naponta elmentem sétálni, legtöbbször csak úgy, magamban, és pontosan azt csináltam, amit most: néztem a fákon a leveleket, rácsodálkoztam a napnyugtára, és közben elvesztem a gondolataimban. Később meg túráztam, ami nem kunszt egy olyan városban, ahol egy óra gyaloglással bármilyen irányban erdőbe vagy dombok közé jutsz, és a hegyek is csak pár órára vannak (mert rossz az út). Úgy meg pláne nem, ha az ember nagynénikéje egy hegyi medve. Helsinkiben, ahol a legutóbbi rebootom volt, erdő mellett laktam. Ha bármikor bármit meg kellett tanulnom, mindig fel-alá járkáltam közben, és ha kreatív munkát kell végeznem, a mai napig hisztérikusan mászkálok körbe az erkélyen vagy a lakásban, aztán ha megvan a mondat vagy a bekezdés, visszarohanok a géphez, és leírom. Így tudnak áramlani a gondolataim. Ez így utólag annyira egyértelmű (mint minden, ha már tudod a megoldást), hogy nem is értem, miért kellett Európa szélére utaznom ahhoz, hogy ráébredjek: azért érzem olyan régóta, hogy megbénultam és egy helyben toporgok, mert túl sokat ülök. A visszakapott életkedvem ennek megfelelően jelentős izomlázzal jár a vádlimban.
A Sors persze szintén nem tud nyugodtan ülni a seggén, úgyhogy ma frissiben próbára is tette az újonnan beszerzett lelki békémet. De amikor lehajtom a fejem, szerencsére eszembe jut, hogy felemeljem, és kihúzzam a derekam, és rögtön jobb. És már nem érzem azt, hogy ha megszúrnának egy tűvel, könny folyna a bőröm alól is. Ráadásul Néhányperc ma eljött, hogy megöleljen, a portás pedig büntetésből, amiért miattam nem tudott hazamenni, meghívott egy sörre. Még mindig minden jó.
A lélek hosszú, sötét teadélutánja 
Tok jo ezt olvasni, csak igy tovabb!
Köszi, ez jól esett 🙂
Nahát, én is így működöm… ha valami bajom van, azonnal kilométerhiányom is lesz, és én sem tudok fél óránál többet tölteni a fenekemen. Ez bír kínos lenni a munkahelyemen, ahol hatan ülünk egy szobában.
És igen, fel a fejjel! Ismered a mesét a szultánról? Azt kérte egy bölcstől, hogy mondja meg, mivel kezelje, ha nagy bánat vagy nagy öröm éri, hogy el ne veszítse a kapcsolatot a való világgal. A bölcs hetekig gondolkozott, aztán egy gyűrűt adott a szultánnak, hogy arra pillantson minden ilyen helyzetben. A gyűrűbe egy szó volt vésve: Elmúlik.
Igen, ismerem a történetet, gondoltam is rá sokat a múlt hétvégén 🙂
A kilométerhiány mellett hisztérikus takarításban szokott még manifesztálódni a lelkivilágom, ez mondjuk most rá is férne a lakásra.
Érdekes… én soha nem akarok hisztérikusan takarítani, legfeljebb rendet rakni. Az se rossz, főleg nálunk, a két pasi mellett/körül.
Hú,ez az egyhelyben topogás és sok ülés közötti párhuzam! Ez most nagyon szöget ütött a fejembe!
No, hát itt a tavasz, indulj el, és kiderül 🙂 De a tánc se rossz 😉
Egy héten át volt mászkálás, tánc, öröm! Igaz előtte – utána kölel 14- 14 óra ücsörgés,de így is megérte. Ma pedig Budapest 100!
Egy hét valóban megéri 🙂 Akkor már csak meg kell őrizni a lendületet 🙂
Kösz a “hegyimedvét”! Igazán jólesett. Aztán az alma csak nem esik messze a fájától, én is mindennap lejárom a kis 5 kilóméteremet a munkába. A kutya is rosszalta mikor legutóbb a Másik Városban végre volt időm ugyanennyit sétálni vele. 🙂
A kutya a szemünk fénye, mindamellett hadd jegyezzem meg, hogy egy elkényeztetett, lusta dög 😀