A trüffel

Egy kiló trüffel. Egy kiló trüffelt vettem, amikor átruccantunk Nelliékkel Pozsonyból az osztrák csokigyárba. Mamikának, karácsonyra. Magamnak semmit, elég volt, amit közben kóstolgattam. Szép doboz volt, rózsaszín, virágos. Elképzeltem előre az örömét, amikor egy kiló trüffelt kap egyben. Rengeteg csokit evett, különösen, mióta megromlott a rövidtávú memóriája, és nem emlékezett rá, hogy már vett belőle. Negyven kiló se volt, kis fürge, vidám madárka, hagytuk, hadd egye, hát mit árthat.

Legalább öt kiló csokit kapott karácsonyra. Egy szemet se evett belőle. Karácsony napján hazaküldték a sürgősségiről azzal, hogy makkegészséges. Másnap koccintott velünk, és azt mondta, hogy jövőre ugyanitt találkozunk. De csokit nem kért. Már ebből tudtuk, hogy baj van, még mielőtt túl gyenge lett volna, hogy leszálljon az ágyról. Még mielőtt valakinek eszébe jutott volna, hogy csináljon egy CT-t.

A trüffelt mi ettük meg. Darabonként. Még akkor is volt belőle, miután eltemettük. Lefényképeztük az urnával. Szép urna volt, rózsaszín virágos. Nem, nem eltemettük. Eltemették. Nem mentem el. Nem gyávaságból, nem hiszem. Nem féltem bent éjszakázni a kórházban. Nem féltem megkötözni az embert, akit a legjobban szerettem, amikor ki akarta szedni a csöveket, és már túl fáradt voltam ahhoz, hogy fogjam a kezét, és simogassam. Nem féltem gyomorszondával etetni, és nem féltem bekötni az infúziót. Csak nem akartam. Nem akartam még egy papot, akit csak a pénz érdekel, és semmitmondó beszédet mond valakiről, aki egész életében beszélgetett Istennel. Nem akartam az embereket, akikkel szinte már csak temetéseken találkozom, és úgysem tudnak mit mondani. Nem akartam még egyszer meghallgatni, hogy “az élet rendje” meg hogy “milyen szép kort ért meg”. A képükbe sikítottam volna. Csak egy ember tudott jót mondani, aki azt írta, hogy milyen jó, hogy sokan szerették őket, és hogy soha nem voltak egyedül. Meg Csipkepitty, aki meg sem próbálkozott hülyeségekkel, csak annyit üzent, hogy mehetek bármikor, lesz csoki és plüssmaci.

A Bestia álmodik velük. Ott van a házban, ami már nincs, azokkal, akik már nincsenek. Mamika elmondta neki a tökfőzelék receptjét, mert valahogy erre az életében nem maradt idő. A Bestia megcsinálta. Olyan lett. Én csak egyszer álmodtam Mamikával, azóta nem merek, mert annyira rossz volt felébredni, még úgy is, hogy ott volt mellettem a szerelmem szuszogó, meleg, élő teste. Nem tudom, mitől félek jobban, az ébredés utáni sokktól, vagy hogy egyszer nem lenne erőm visszajönni.

De azt mondják, hogy ha a szeretteinkre gondolunk, akkor tágulnak az erek, csökken a vérnyomás és a stresszhormonok szintje. Úgyhogy amikor mostanában pánikrohamom van, vagy félrever a szívem, behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy Mamika ágya végében fekszem, összekuporodva a lábánál, mint az elmúlt években annyiszor, ő mesél, én hallgatom, és néha bele is alszom. – Untatlak, kislányom, fáradt vagy? – kérdezi. – Dehogyis, mondd tovább, ez így most jó. – És ő folytatja, én pedig átölelem a lábát, és biztonságban vagyok, mint gyerekkoromban.

És trüffelt is eszünk.

 

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

2 Responses to A trüffel

  1. Ezt gyönyörűen leírtad! Az viszont a sors iróniája, hogy a Bestia álmodik velük. Nekem, akinek a szüleim voltak az én kis univerzumom napja, soha de soha nem volt egy nyúlfarknyi álmom sem velük. És a testvéremmel de a drága nagyszüleimmel sem álmodtam soha. Vajon miért? Talán azért, mert nincs olyan nap, hogy ne pergessem vissza az eseményeket, hogy ne szakadjon meg a szívem, ahányszor felidézem a kórházi jeleneteket, ahol az én erős és fegyelmezett anyukám zokogva harcolt a megváltozhatatlannal. Olyan értelmetlennek tűnik most minden.
    De a konyhámban, az asztal sarkán, egy kis tálcán ott van 3 kávéscsésze: apukám megbarnult , kis sárga műanyagcsészéje(mert csak abban maradt forró a kávéja); anyukám egyik kis kávéscsészéje( az utolsó amit vettem neki), valamint egy, anyósom részére kiválasztott mini csésze. Rendszeresen kapnak kávét!
    A nappaliban egy kisasztalon ott áll az adventi koszorú. Az Idén volt előszőr valódi adventi koszorúm. Én készítettem, csak nem tudtam még miért. Százas csomagban vesszük a mécseseket és szinte naponta gyújtunk gyertyát. Olyankor, amíg ég, olyan mintha kéznyújtásnyira állna anyám. Azt hiszem, soha nem fogom kiheverni ezt a veszteséget. 😦

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s