A major case of nyeh

Az emberi lélek mindig tartogat meglepetéseket. A sajátod is. Sőt, az leginkább. Mert amikor az életed múlik rajta, és hónapokkal vetne vissza, a legnagyobb krízist is lehet higgadtan és derűvel kezelni (már amennyiben az alvás helyett gyaloglással töltött éjszakák higgadt és derűs megoldásnak számítanak). Aztán amikor épp vállonveregetnéd magad, hogy milyen jól ment, az első betévedő bolhából csinálsz magadnak látványos elefántot.

Majd csak megoldjuk ezt is.

Advertisements
Posted in Uncategorized | 2 Comments

Feltételes reflex

Az életem egy meglehetősen hosszú szakaszában cataflamon éltem, mert a tánctól kikészült a csípőm, hogy járni is alig tudtam, táncolni viszont továbbra is szerettem volna, és a cataflamtól csodálatosan kilazul minden. Főleg, ha vilmoskörtével veszi be az ember.

Aztán a tánc abbamaradt, a csípőgondok mondjuk nem (lásd az akárhány korábbi lesántulós posztot), de a fájdalomcsillapítót kitiltottam a házból (a vilmoskörtét is), mert úgy döntöttem, hogy minden fejben dől el, és menni fog anélkül is. Ment is, évekig. Most viszont már tizedik napja fájok és vagyok többé-kevésbé szobafogságban, úgyhogy megadtam magam.

Nos, úgy tűnik, hogy a cataflamtól ellenállhatatlanul táncolni támad kedvem.

Posted in Uncategorized | 12 Comments

Tavaszi nagytakarítás

Eltettem a fényképeket. Levettem a feketét.

A szeretet mindent túlél. A többi meg nem számít.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Csak úgy

Bár nem valószínű, hogy az én blogomra járnának a pasik párkapcsolati tanácsért, egyet azért mégis megfogalmaznék, hátha másoknak jobb lesz tőle: ne játszd le a saját fejedben. Ne hozz egyszemélyes döntéseket valamiről, ami kettőtökről szól. Ne akard jobban tudni. Mielőtt előadnád a “tudod, mit, medve, baszd meg a fűnyíródat” jelenetet, kérdezd meg, mit akar a másik. Hallgasd végig. Próbáld megérteni. Ha pedig bajod van, akkor ne tégy úgy, mintha nem lenne, hanem mondd el. Oszd meg a kétségeidet. És bízz abban, hogy megértenek. Vagy tényleg megette a fene.

És itt nem csak a saját személyes tapasztalataimról beszélek, bár azokból is bőven több van, mint kéne. Annyi ilyet láttam magam körül is, hogy már unom.

Posted in Uncategorized | 9 Comments

A történelmi hűség kedvéért

azért be kell vallanom, hogy feltöltődés ide, lelki béke oda, az időgazdálkodással vívott harcomban még mindig vesztésre állok. De legalább több társasági életet éltem a héten, mint idén összesen, végre kialudtam magam, elmentem fogorvoshoz, a munka meg olyan, hogy úgyis megvár*. A mozgás az előzőek fényében abszolút prioritássá lépett elő, és végre belekezdtem valamibe, ami évek óta a “majd ha időm lesz” kategóriába tartozott. Ha most nem lesz időm rá, akkor soha.

YOLO, meg ilyenek.

*de annyira meg, hogy még Londonban jött egy meg-tudnád-e-csinálni-holnapra típusú, én hülye meg még el is gondolkodtam rajta, aztán szerencsére visszaírtam, hogy bocs, de most végképp nem. Aztán hazajöttem, és még mindig itt volt, azóta le is adtam. El is gondolkodtam rajta, hogy akkor direkt szívatásból kapom-e az egynapos határidőket.

Posted in Uncategorized | 1 Comment

Reboot 2

Arra is rájöttem a londoni kilométereim során, hogy az életöröm szintje bennem mindig egyenesen arányos volt azzal, hogy mennyit gyalogoltam. Ebbe nőttem bele. Amíg Másik Városban éltem, mindenhova gyalog jártam, és szinte naponta elmentem sétálni, legtöbbször csak úgy, magamban, és pontosan azt csináltam, amit most: néztem a fákon a leveleket, rácsodálkoztam a napnyugtára, és közben elvesztem a gondolataimban. Később meg túráztam, ami nem kunszt egy olyan városban, ahol egy óra gyaloglással bármilyen irányban erdőbe vagy dombok közé jutsz, és a hegyek is csak pár órára vannak (mert rossz az út). Úgy meg pláne nem, ha az ember nagynénikéje egy hegyi medve. Helsinkiben, ahol a legutóbbi rebootom volt, erdő mellett laktam. Ha bármikor bármit meg kellett tanulnom, mindig fel-alá járkáltam közben, és ha kreatív munkát kell végeznem, a mai napig hisztérikusan mászkálok körbe az erkélyen vagy a lakásban, aztán ha megvan a mondat vagy a bekezdés, visszarohanok a géphez, és leírom. Így tudnak áramlani a gondolataim. Ez így utólag annyira egyértelmű (mint minden, ha már tudod a megoldást), hogy nem is értem, miért kellett Európa szélére utaznom ahhoz, hogy ráébredjek: azért érzem olyan régóta, hogy megbénultam és egy helyben toporgok, mert túl sokat ülök. A visszakapott életkedvem ennek megfelelően jelentős izomlázzal jár a vádlimban.

A Sors persze szintén nem tud nyugodtan ülni a seggén, úgyhogy ma frissiben próbára is tette az újonnan beszerzett lelki békémet. De amikor lehajtom a fejem, szerencsére eszembe jut, hogy felemeljem, és kihúzzam a derekam, és rögtön jobb. És már nem érzem azt, hogy ha megszúrnának egy tűvel, könny folyna a bőröm alól is. Ráadásul Néhányperc ma eljött, hogy megöleljen, a portás pedig büntetésből, amiért miattam nem tudott hazamenni, meghívott egy sörre. Még mindig minden jó.

Posted in Uncategorized | 11 Comments

Reboot

Holiskezdjem. Az elmúlt kilenc hónapomat talán Nelli írta le a legplasztikusabban, amikor azt mondta, hogy olyan volt, mint mikor egy pehelysúlyú a ringben egymás után kapja a nehézsúlyúaktól a sorozatokat, és kívülről nézni is szörnyű volt. Szinte minden hónapra jutott egy olyan tragédia vagy válság, amiből öt- vagy tízévente elég lenne egy. Emberek elhagytak, meghaltak, vagy még annál is rosszabb történt velük. És amikor megpróbáltam összekaparni magam és felállni az egyikből, jött a következő. Nem tudom, mennyi fájdalmat képes egy ember kibírni. Nem tudom, hány éjszakát lehet átsírni és ébren tölteni anélkül, hogy az ember elveszítené a józan eszét, addig dolgozni, amíg összeesel a fáradtságtól és nem vagy képes logikus döntéseket hozni, csak hogy ne kelljen szembenézni a gondolataiddal. De nem is akarom megtudni. Elég volt.

Nem tudom azt sem, hány kilométert gyalogoltam le London utcáin éjszakánként hajléktalanok és részegek között, amikor már nem volt hova menekülni a fájdalom és saját magam elől. A végére megszerettem a kirakatba rakott műanyag széket a Store Streeten és a bezárt magánparkot, ami körül róttam a köröket. Ők nézték végig, amit nem hagytam volna, hogy más lásson. Aztán hagytam, hogy megtörténjen. Elkezdtem érezni az illatokat, meglátni a virágzó fákat, és nagyon, nagyon hosszú idő után először kifújtam a levegőt és leengedtem a vállam.

Nem tudom befolyásolni, hogy mit csinál velem az élet. Nem tudom befolyásolni, hogy mások milyen döntéseket hoznak. De azt igen, hogy én mit csinálok magammal. És ez így nem mehet tovább.

Minden a legnagyobb rendben van.

Posted in Uncategorized | 2 Comments

Önismeret késő éjjel

Ha az élet bonyolítását lehetne tanítani, abból sokkal könnyebben szereztem volna doktori fokozatot.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Fel vagyok háborodva

És én még a londoni időjárás miatt aggódtam…

Posted in Uncategorized | 2 Comments

All’s well that ends well

Tulajdonképpen jól jártam én ezzel a csőtöréssel. Nemcsak a csapom lett megszerelve, hanem az erkélyajtóm is. Az csak úgy. Bónusznak. Mert épp ráért az ember.

Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy szerelőkkel kéne járnom.

Posted in Uncategorized | Leave a comment