Függönyökről

avagy miért is nem tudom, hol lehet őket kapni 🙂

Azt hiszem, hagyományosnak nem nevezhető ízlésem van a függönyök terén. Már ha van nekem olyan egyáltalán. Amikor beköltöztem, a család jószándékúan ellátott egy kazal függönnyel, van vagy egy doboznyi, de az egyik túl hosszú volt, a másik túl rövid, az egyik túl nagy, a másik nem elég széles, vagy túl mintás, vagy túl sűrű. Én pedig több évnyi tűzfal- és körfolyosónézés után nem akarom, hogy bármi is eltakarja előlem a felhőket, a fákat, a hegyet, a naplementét, és legfőképpen semmi, de semmi ne fogja el előlem a napfényt. Így esett, hogy majd egy évig függönyök nélkül éltem, és ez jó volt nekem. Na jó, azért az ebédlőben öltöztetni kellett valamivel a falat, meg a hálószobába is kénytelen voltam feltenni valamit, főleg, miután a szomszédnéni közölte, hogy “Jaj, édeském, de jó, hogy lakik végre valaki abban a lakásban, úgy örülök, amikor fényt látok az ablakban, a minap is láttalak a kis férjeddel, na nem mintha leskelődnék, nehogy azt hidd, de igazán sok boldogságot nektek.” (Mint már kitalálhattátok, nincs férjem, úgyhogy nem örültem egyértelműen ennek a beszélgetésnek.)

Aztán egy év alatt csak meguntam a nagy skandináv minimalizmust (hogy ilyen szép szavakkal illessem a lakás kopárságát), meg úgy éreztem, hogy a színes falakat is szelidíteni kéne valamivel*. Így vette kezdetét a Nagy Függönyvásárlási Projekt. Mivel csakugyan fogalmam sincs, milyen paraméterek alapján vesz az ember függönyt, úgy oldottam meg a kérdést, hogy hazamentem szülővárosomba, fogtam jóanyámat, aki név szerint ismeri a város összes anyagkereskedőjét, és elhurcoltattam magam vele a releváns helyekre. Öt órával és ugyanennyi bolttal később kezünkben volt a szajré. Szerintem ugyan túl gyorsan történt az egész, én még szívesen nézelődtem meg válogattam meg töprenkedtem volna, esetleg aludtam volna még rá egyet, de jóanyám, aki megdöbbentő naivitásról téve tanúbizonyságot magassarkúban indult neki a túrának, mert az hitte, hogy az első boltban megveszünk mindent, amit kell**, lábfájásra hivatkozva megtagadta a további együttműködést. Mivel pedig én vagyok az a szerencsés, akinek az anyja kisebb varrodát üzemeltet, másnap vonatindulásig meg is varrták a függönyeimet.

Ami a kiválasztott anyagokat illeti, a hálószobafüggönyömet vagy függönynek szánták, vagy nem, mindenesetre valami szitaszerű anyag, ami ésszerű kompromisszumnak tűnt a legyen-függöny-de-mintha-ott-sem-lenne problémájára. Az étkező függönyéről viszont konkrétan tudom, hogy könnyű nyári blúzanyag, a sötétítőt pedig (ami fehér és kisvirágos) biztosan nem erre a célra tervezték (bár elképzelésem sincs, hogy mire), ráadásul a fonákját varrattam meg, mert nekem az tetszett.

Közben az is kiderült, hogy általam ismeretlen okból mélységesen vonzódom a kulturális intézmények dekorációs megoldásaihoz. Tavaly a Szépművészetiben voltunk fogadáson, és J-nek le kellett fognia, mert át akartam törni a szervezőt körülvevő embergyűrűn, akik a múzeum kiállításairól, jövőjéről, terveiről meg egyéb hasonlóan műértő és intellektuális témákról beszélgettek, és követelni, hogy mondja meg, de azonnal, hogy mi a neve annak a festéknek, amivel az illető termet kifestették, mert én pont ILYEN színű hálószobát szeretnék. A minap meg a Táncszínház kávézójának a függönyéről kellett engem lefejteni és kivonszolni az épületből, amit már nagyon be szerettek volna zárni, mert rájöttem, hogy pont EZ az a zöld árnyalat, amit a nagyszobámba képzeltem, és még vékony meg átlátszó is, és tudni akarom, hogy hol lehet kapni.

*Bár Csipke szerint egyáltalán nem rikítóak a falaim, és nem is ütik egymást a színek, ami engem nagy megnyugvással tölt el.

**Fogalmam sincs, mitől gondolt ilyeneket, amikor már elég hosszú ideje ismer, és azt már többször megfogadta, hogy például cipőboltba soha be nem teszi velem a lábát.