Ha jól látom, a felnőttség nagyjából abból áll, hogy miközben az ember körül időnként változatos módokon szétesik a világ, nevezett ember kapaszkodik a székébe meg a monitorjába, és csakazértis elvégzi a munkáját. A csavar az egészben az, hogy ez még segít is. A munka kiszámítható és megbízható.
A felnőttség megbaszhatja, ha engem kérdeztek (pardon my French).
Ez az évnek az a szaka, amikor még kabátban járok (Jóanyám szerint télikabát, mert bélése is van, szerintem télen tuti meghalnék benne), de már ötvenes naptejjel kenem a kilógó részeket.
Azt hiszem, most értettem meg, mire gondolt a főnököm, amikor azt mondta, hogy ő a konferenciákra azért jár, hogy kipihenje magát.
Egy kiló trüffel. Egy kiló trüffelt vettem, amikor átruccantunk Nelliékkel Pozsonyból az osztrák csokigyárba. Mamikának, karácsonyra. Magamnak semmit, elég volt, amit közben kóstolgattam. Szép doboz volt, rózsaszín, virágos. Elképzeltem előre az örömét, amikor egy kiló trüffelt kap egyben. Rengeteg csokit evett, különösen, mióta megromlott a rövidtávú memóriája, és nem emlékezett rá, hogy már vett belőle. Negyven kiló se volt, kis fürge, vidám madárka, hagytuk, hadd egye, hát mit árthat.
Legalább öt kiló csokit kapott karácsonyra. Egy szemet se evett belőle. Karácsony napján hazaküldték a sürgősségiről azzal, hogy makkegészséges. Másnap koccintott velünk, és azt mondta, hogy jövőre ugyanitt találkozunk. De csokit nem kért. Már ebből tudtuk, hogy baj van, még mielőtt túl gyenge lett volna, hogy leszálljon az ágyról. Még mielőtt valakinek eszébe jutott volna, hogy csináljon egy CT-t.
A trüffelt mi ettük meg. Darabonként. Még akkor is volt belőle, miután eltemettük. Lefényképeztük az urnával. Szép urna volt, rózsaszín virágos. Nem, nem eltemettük. Eltemették. Nem mentem el. Nem gyávaságból, nem hiszem. Nem féltem bent éjszakázni a kórházban. Nem féltem megkötözni az embert, akit a legjobban szerettem, amikor ki akarta szedni a csöveket, és már túl fáradt voltam ahhoz, hogy fogjam a kezét, és simogassam. Nem féltem gyomorszondával etetni, és nem féltem bekötni az infúziót. Csak nem akartam. Nem akartam még egy papot, akit csak a pénz érdekel, és semmitmondó beszédet mond valakiről, aki egész életében beszélgetett Istennel. Nem akartam az embereket, akikkel szinte már csak temetéseken találkozom, és úgysem tudnak mit mondani. Nem akartam még egyszer meghallgatni, hogy “az élet rendje” meg hogy “milyen szép kort ért meg”. A képükbe sikítottam volna. Csak egy ember tudott jót mondani, aki azt írta, hogy milyen jó, hogy sokan szerették őket, és hogy soha nem voltak egyedül. Meg Csipkepitty, aki meg sem próbálkozott hülyeségekkel, csak annyit üzent, hogy mehetek bármikor, lesz csoki és plüssmaci.
A Bestia álmodik velük. Ott van a házban, ami már nincs, azokkal, akik már nincsenek. Mamika elmondta neki a tökfőzelék receptjét, mert valahogy erre az életében nem maradt idő. A Bestia megcsinálta. Olyan lett. Én csak egyszer álmodtam Mamikával, azóta nem merek, mert annyira rossz volt felébredni, még úgy is, hogy ott volt mellettem a szerelmem szuszogó, meleg, élő teste. Nem tudom, mitől félek jobban, az ébredés utáni sokktól, vagy hogy egyszer nem lenne erőm visszajönni.
De azt mondják, hogy ha a szeretteinkre gondolunk, akkor tágulnak az erek, csökken a vérnyomás és a stresszhormonok szintje. Úgyhogy amikor mostanában pánikrohamom van, vagy félrever a szívem, behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy Mamika ágya végében fekszem, összekuporodva a lábánál, mint az elmúlt években annyiszor, ő mesél, én hallgatom, és néha bele is alszom. – Untatlak, kislányom, fáradt vagy? – kérdezi. – Dehogyis, mondd tovább, ez így most jó. – És ő folytatja, én pedig átölelem a lábát, és biztonságban vagyok, mint gyerekkoromban.
És trüffelt is eszünk.
Mint mindig, most is itthon vagyok a születésnapján. Csak egyszer hagytam ki Néhányperc esküvője miatt, és azt is bepótoltuk utólag, de így is lelkifurdalásom volt miatta.
Csak ő nincs itt. Tavaly nem engedte, hogy azt kívánjuk neki, Isten éltesse. Annyi minden történt azóta, amit szeretnénk vele megosztani. Sok dolognak talán épp azért nem tudtam örülni, mert már nem mondhattam el neki. Szeretném, ha tudná, hogy most jól vagyok. Tudom, hogy soha nem éreztem volna úgy, hogy eljött az ideje, vagy hogy ez a dolgok rendje, de akkor is, akkor is, várhatott volna még egy kicsit. Legalább ezt a kerek évfordulót.
Csipikenyuszi tortát süt, mert tavaly megígérte. Boldog születésnapot, drága Dörmögő.
A táncot durván tíz éve hagytam abba, egy tánctábor után. Szép voltam, fiatal, és akkor voltam a legjobb formában, jó kondiban, súlyfelesleg nélkül, a tánc volt az életem, és bárkinek elsőre letáncoltam bármit, amit akart. Ehhez képest egész héten jobbára csak álldogáltam a parkett szélén, mert alig kért fel valaki. Többet nem mentem táborba, aztán jött a sárkány, a válság, a munkadömping meg a krónikus kialvatlanság, és az egész valahol elsikkadt.
Most nyúzott vagyok és öregszem (a barátaim ezt kedvesen úgy fogalmazzák meg, hogy fáradtnak látszom), van rajtam cirka tíz kiló plusz, örülök, ha két számot végig tudok táncolni egymás után anélkül, hogy a szívinfarktus tüneteit produkálnám, és kábé évente egyszer megyek el táncos helyre, amikor itthon van a gyerekkori barátnőm, akivel annak idején együtt jártunk órákra és bulikba. Viszünk magunkkal bejáratott táncpartnert, hogy elkerüljük a parkett szélén álldogálást, és tegnap még csak kontaktlencsét se tettem és ki se festettem magam, mert a melegben úgyis csak leolvad, és különben is arra készültem, hogy amikor épp nem rajtam van a sor, akkor pihegve iszogatom a tejeskávémat/koktélomat/limonádémat.
Ehhez képest nem sok időm jutott pihegni meg iszogatni, mert egymás után kértek fel vadidegen, jól (és időnként zseniálisan) táncoló férfiak, mindenki megkérdezte, hol tanultam táncolni, a barátnőmtől pedig azt kérdezték, hogy biztos magyarok vagyunk-e, és tényleg itt tanultunk, mert elsőre azt tippelték volna, hogy Costa Ricából jöttünk (Costa Ricából, az én bőrömmel, haha). A világ alapvetően egy értelmetlen hely.
Azt hiszem, így érezheti magát egy sportkocsi, ha tíz év után végre kihozzák a garázsból.
Ma van a szabadságom első napja, ami már csak azért is fontos kijelentés, mert az elmúlt években fel sem merült bennem, hogy van nekem ilyen, viszont kitartóan mondogattam, hogy ha leszámolok a sárkánnyal, akkor szeretnék végre egy olyan nyarat, amit nem a gép előtt töltök, hanem pihenéssel, meg azzal, hogy dolgokat csinálok. Úgy tűnik, eljött az idő, hogy ezt komolyan vegyem. Ma például az egész napot egy strandon töltöttem, és igaz, hogy reggel azért még kiküldtem néhány emailt, a strandra vittem magammal határidőnaplót, most épp egy kicsit konferenciát szervezek, holnap pedig egész nap fordítani fogok a 38 fokban, de azért mégis, egy egész hétfői munkanapot a vízparton töltöttem a legcsekélyebb bűntudat (és számítógép) nélkül, a határidőnaplóba meg leginkább programok dátumait írtam fel, és hatalmas megelégedéssel tölt el, hogy úgysem fog beleférni minden.
Élni jó, és örülök, hogy ezt sikerült még időben újból észrevennem.
– Csak azt mondd meg, miért nem ástál el még időben a tuja alá.
– Mert annyit kaptam volna érted, mint egy rendes emberért. Bár, ha belegondolok, hivatkozhattam volna hirtelen felindulásra, és akkor mostanában szabadulnék.
– Hat éve nem beszélgettem nővel.
– ?
– Nős vagyok.
Szóval én roppantul boldogan ellennék a munkámmal, és vizsgáztatnék, szerveznék, válaszolnék napi ötven e-mailre és figyelnék oda, hogy jelenlegi és volt diákjaimmal mi történik, írnék cikkeket (neadjisten könyvet), szerkeszteném másokét és járnék konferenciákra. Ezt szeretem, ezt akartam, ezért csinálom. De sokat segítene, ha például meg tudnék élni a munkámból.
Roppant boldog fordító is lennék, mert szeretem, ahogy alakul a kezem alatt a szöveg, szeretem, amikor megtalálom a pontos kifejezéseket, szeretem, amikor végigolvasom, és nem ütnek át rajta az eredeti szerkezetek, mint bőrön a csontok. Ebben az ésszerű határidők és a pontosan fizető ügyfelek segítenének sokat (meg ha nem gyártanának szöveget olyanok, akik nem tudnak fogalmazni, de ez valószínűleg irreális elvárás).
És az is roppantul boldoggá tenne, legalábbis egy ideig (konkrétan most, tekintettel arra, hogy többnyire nyár van), ha tényleg tudnék rendszeresen mozogni, eleget aludni és időnként emberekkel találkozni, üldögélni az esti napfényben egy limonádé vagy sör (vagy limonádés sör) mellett. Szeretnék egy napot, amikor a kanapén döglök és olvasok, csak mert ahhoz van kedvem. Szeretnék közvetlen haszon, cél és értelem nélkül való dolgokat írni. Például verset.
A három az, ami egyszerre nem megy. Amiből az lesz, hogy hisztis vagyok, kialvatlan és türelmetlen, már megint halomban áll a mosatlan, és még mindig itt ülök hajnali egykor. Erre kéne valami működő és élhető megoldást találni.
Addig is, amíg eszembe jut valami, mindenesetre elintéztem két dolgot, ami év eleje óta ül a listám tetején, és bejelentkeztem nőgyógyászhoz.
 | fűzfavirág on Konklúzió |
 | hosszu on Konklúzió |
 | greyvalm on Konklúzió |
| hosszu on and the yonge sonne |
| fűzfavirág on and the yonge sonne |
A lélek hosszú, sötét teadélutánja 