Nature and nurture

Van egy facebookos ismerősöm, aki örökbe fogadott egy kisfiút. Rendszeresen posztol róla. Nem túl közeli ismerős, ezért néha kínosan is érzem magam, hogy ilyen szinten belelátok egy család érzelmi életébe. Ma kiakadt azon, hogy az ismerősei nem értik, és hülye kérdéseket tesznek fel, és ő belefáradt abba, hogy elmagyarázza, semmivel sem érzi magát kevésbé anyának, és hogy nem a genetika számít, hanem a szeretet.

És tudjátok mit? Annyira igaza van.

Van egy apám. Hároméves voltam, mikor elhagyott. Állítólag szerettem, de erről nincsenek emlékeim. Gyerekkoromban azt utáltam a legjobban, amikor anyu, ha haragudott, azt mondta, hogy pont olyan vagy, mint apád. Mert mégis honnan kellett volna tudnom, hogy az milyen? És mit tehettem róla? Később, amikor kamasz- meg felnőttfejjel találkoztam vele, apunak szólítottam, mert minek szólítottam volna, de leginkább ijesztő volt, hogy van egy idegen, aki az én szememmel, az én mosolyommal és az én lelki alkatommal jár-kel a világban. Mert mégis honnan veszi a bátorságot, hogy olyan legyen, mint én?

És volt egy apám. Ő volt az, aki a bokámnál fogva lógatott a kádba hajmosáskor, mert visítottam, mint a szúrt malac, ha a szemembe ment a víz. Ő volt az, aki esti mesét olvasott nekem a zoológiai atlaszból. Akihez hazamentem az iskolából, és megkérdeztem, hogy mit jelent a baszni, meg a homokos, ő meg gyöngyöző homlokkal próbálta ezt úgy elmagyarázni, hogy egy tízéves gyerek lelkivilága is be tudja fogadni. Aki egytől-egyig minden pasimat szívből utálta, mert egyik sem volt elég jó és elég okos az ő hercegnőjének. Aki sírt a szakdolgozatom felett. Aki a sárkánnyal való végső összecsapás előtt azt üzente, hogy szeret, és büszke rám.

Apunak szólítottam, mert mégis kit szólítottam volna annak? Soha nem ejtettem ki a számon azt, hogy a nevelőapám, és utálom, hogy most kimondom, mert úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, mintha a fájdalmat és a szeretetet szükséges lenne magyarázni. Utálom, amikor megkérdezik, hogy akkor neked csak féltestvéreid vannak? Mert nekem a szó semmilyen értelmében nem voltak soha édesebbek. Utálom, hogy a papnak a szájába kellett rágni, hogy nem, az elhunytnak öt gyereke volt.

Volt egy időszak, amikor nem szólítottam apunak, mert haragudtam rá. Először furcsa volt, aztán belejöttem. Ha mással beszéltem, a keresztnevén emlegettem, ha vele, akkor elsunnyogtam valahogy a dolgot, még akkor is, amikor azt mondta, hogy kislányom, csinálj nekem unokákat. Minden okom megvolt arra, hogy haragudjak, és ezt a veszteség sem szépíti meg, mégis elmondhatatlanul sajnálom, mert most már soha nem lesz alkalmam, hogy azt mondjam, én is szeretlek, apu.

Sokat tanulunk mostanában a haragról, a dacról, a szeretetről és a megbocsátásról. Remélem, egyszer majd magunknak is meg tudunk bocsátani.